Besanconi beszámolók: Siklós Erik

Bár volt számunkra szebb emlékű mérkőzés is a magyar–francia Davis-kupa-csaták történetében – 1948-ban, amikor a párharc során először és mindeddig utoljára mi nyertünk –, a legfrissebb emlék a 29 évvel ezelőtti összecsapás Besanconból. 29 nappal a visszavágó előtt úgy döntöttünk, sorban megszólaltatjuk az akkori találkozó krónikásait, arra kérve őket, idézzék fel az 1994-es személyes élményeiket. Hatodikként, utolsóként Siklós Erik, a Magyar Rádió akkori munkatársa anekdotázott.

„Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a ’94-es három nap Besanconban úgy él bennem, mintha tegnap történt volna. Igazából arra sem emlékeztem, hogy kocsival mentem. Szerdán indultam, mert Linzben megnéztem az Ausztria–Magyarország válogatott mérkőzést. Illés Béla góljával szereztünk vezetést, de a vége 1–1 lett.

Csütörtökön indultam tovább, és este fél hétre értem Besanconba – volt időm felidézni, hogyan is jutottunk a Világcsoportba.

A magyar tenisz egyik aranykorszaka volt az a négy év, 1993-96. Igazából Krocskó József érkezésével lépett szintet a magyar csapat, mert Noszály Sándorral így már két olyan egyéni játékosunk volt, aki egy adott napon szinte bárki ellen nyerhetett. A hazai pálya mindig jelentős előnyt jelentett a Davis-kupában, a borítás választásának lehetősége és a szurkolás miatt. A sorsolás úgy hozta, hogy 1993-ban sorozatban háromszor Budapesten játszhatott a magyar csapat. A finnek legyőzése még nem jelentett szenzációt, de április 30-án 2:0-ra vezettünk az esélyesebb britek ellen a Margitszigeten, és 2:2-nél Noszály megnyerte a továbbjutásról döntő ötödik meccset. Jöhettek az argentinok, és szeptember 24-én megint összejött a 2:0 a nyitónapon – hiába játszott a dél-amerikai csapatban Alberto Mancini és Guillermo Pérez Roldán. Két salakspecialista. Mindketten játszottak egyéni negyeddöntőt a Roland Garroson, és Mancini 8., Pérez Roldán a 13. helyig jutott a ranglistán. Valamennyi egyéni mérkőzést nyerve vertük a vendégeket 4:1-re. Szenzáció! Világcsoportba jutottunk.

Kaphattunk volna könnyebb ellenfelet, mint a teniszben nagyhatalomnak számító Franciaország válogatottját. Az akkor hétszeres Dk-győztesek 1991-ben, Lyonban nyerték el hetedszer a legendás salátástálat, és tenisztudósítói pályafutásom egyik legcsodálatosabb sportélménye volt az ottani hangulat. A félelmetes francia közönségtől féltettem a mieinket. Sajnáltam, hogy megszakadt a sorozatunk, és hazai pálya helyett idegenben kellett megmutatni, nem érdemtelenül kerültünk az elitbe.

Az elmúlt több mint 25 évben, ha felidéztük Besancont, egy történet soha nem maradt ki. A gyors Greenset Trophy-pálya és a fedett csarnok nem nekünk kedvezett. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen körülmények között Krocskó Józsi meglepetést okozzon – az ő otthona, birodalma a salakos világ volt. Az igaz, hogy az esélytelen nyugalmával léphetett pályára pénteken, 0:1-nél Henri Leconte ellen, de ami történt, arra senki sem számított. A nemzetközi porondon viszonylag ismeretlen magyar 6:4, 7:6, 6:3-ra legyőzte a 30 éves francia hőst. Az egyik magyar médiamunkás a mérkőzés után keményen kérdőre is vonta a francia kapitányt. Megkérdezte Georges Goventől, nem gondolja-e, hogy le kellene mondania egy ilyen fiaskó után. Amennyire emlékszem, mi inkább éreztük magunkat kellemetlenül, mint a kapitány, ráadásul a következő két napban már szettet sem nyertünk. Vasárnap este el is indultam haza.

Az aranykor azonban nem ért véget Besanconban, mert a következő évben az ausztrálok legyőzésével egyből visszajutottunk a Világcsoportba – de az már egy másik történet, egyszer majd azt is felidézem, arra jobban is emlékszem.”