Besanconi beszámolók: Serényi Péter

Bár volt számunkra szebb emlékű mérkőzés is a magyar–francia Davis-kupa-csaták történetében – 1948-ban, amikor a párharc során először és mindeddig utoljára mi nyertünk –, a legfrissebb emlék a 29 évvel ezelőtti összecsapás Besanconból. 29 nappal a visszavágó előtt úgy döntöttünk, sorban megszólaltatjuk az akkori találkozó krónikásait, arra kérve őket, idézzék fel az 1994-es személyes élményeiket. Ötödikként Serényi Péter, az Új Magyarország akkori tudósítója anekdotázott.

„A hagyományos szóhasználat szerint rendszerváltás volt, de helyette szívesebben írnám azt, hogy akkoriban – 1994 elején is – még a grand opening bűvkörében éltünk: túl azon, hogy élveztük az életet, éltünk a nemrég ránk szakadt szabadsággal, s mindenki ment, amerre látott…

A magam részéről ezt az idő tájt emlékeim szerint még nem vallottam be senkinek, így magamnak sem, ma már gond nélkül megteszem!

Na ezzel többé-kevésbé meg is magyaráztam, hogy vajh’ mit kerestem én Besançonban – ami még hagyján, de ráadásul egy teniszmeccsen?

Amikor érkezett a megtisztelő felkérés az ezzel kapcsolatos múltidézésre, azonnal bevillant: irány az Arcanum, mekkora élvezet lesz megnézni a hajdani tudósításomat…

Az lett! Ma sem kezdeném másképp a meccset beharangozó első helyszíni dolgozatomat!

„Esélyt csak az esélytelenségünk ad” – ez volt a hangulatot azonmód meghatározó (vagy legalábbis annak szánt…) cím, utána pedig következett az úgynevezett leadben ugyanennek egy más megközelítésű verziója: „A teniszt ugyan sajátos számítási szisztémájának megfelelően pontokban és játékokban, meg persze játszmákban mérik, mégis alkalmazhatunk egy különleges mértékegységet a ma kezdődő Franciaország–Magyarország Davis-kupa-találkozó előtt: az éveket vagy évtizedeket. Tudniillik – papíron – körülbelül annyi a különbség a vendéglátók és a vendégek játéktudása között (az előbbiek javára), amennyivel hamarabb kapcsolódtak be a salátástálnak becézett trófeáért kiírt világméretű vetélkedésbe. A franciák éppen kilenc évtizeddel ezelőtt indultak először, mi ellenben szinte napra pontosan most ünnepelhetjük Dk-bemutatkozásunk 60. születésnapját.”

Nem veregetném ennyi idő múltán a saját vállam, de… Bejött a jóslatom, persze nem volt különösebben nehéz dolgom.

Amúgy maga az utazás felidézése is megér egy misét, vagy minimum egy-két sort. Hárman dugtuk a homokba a fejünket, s vállalkoztunk a még ma is extrémnek számító több mint 1200 kilométeres autóútra. Muszáj névsorolvasást tartanom, mert ennyi idő távlatából is kellemes emlegetni a kollégáimat: Jakab Józsit a Népszabadságtól és Katona Horváth Jánost a Kurírtól.

Amire míg élek, emlékezni fogok: ha már arra jártunk, beugrottunk egy röpke órácskára Liechtensteinbe, aztán… Már csak azt figyeltük, hogy valahol félúton Zürich és Genf között térjünk le a sztrádáról jobbra.

Maga a meccs?

Természetesen utánanéztem, hogy mi volt az eredmény, kik és hogyan játszottak, de erről írjanak azok – Kaplár „Kapi”, Árvay „Zsiga” vagy Siklós Erik –, akiknek szíve csücske a tenisz, hogy jönnék én ahhoz?”