„A kor nem érdem, a megélt évek helyett a tettekről kell megemlékezni”

A napokban ünnepelte 94. születésnapját a magyar tenisz kiemelkedő szakembere, dr. Jákfalvi Béla. A TF egykori tanára a Davis-kupa, illetve a Király-kupa küzdelmei során nem kevesebb mint 429 mérkőzésen ült kapitányként a magyar férfi teniszválogatott kispadján. Ő irányított a fedett pályás csapat Európa-bajnok Taróczy, Baranyi, Benyik, Machán, Szőke ötöst is. Az MTSZ otthonában köszöntötte a sportág legendás alakját.

„A kor nem érdem, a megélt évek helyett a tettekről kell megemlékezni” – fogadta a gratulációt Jákfalvi Béla, aki ez utóbbiakra is méltán büszke lehet, hiszen 1967. és 1983. között, valamint 1988-1989-ben, összesen 39 Davis-kupa, valamint 80 Király-kupa találkozón irányította a legjobb magyar férfi teniszezőket. Az utóbbiban, 1976-ban aratott győzelem, a mai napig a legnagyobb csapatsikerünk.

− A kontinens legjobb együttesei vehettek részt a sorozatban, amelynek komoly szerepe volt a sportág népszerűsítésben – idézte fel kérésünkre a máig egyedülálló sikert a „Tanár úr”. – A téli eseményszegény időszak során Debrecenben, Szegeden, Pécsett és Budapesten játszottuk a hazai találkozóinkat, s mindenhol teltház fogadott bennünket. Mindig megemlítem a múlt kapcsán, hogy a tenisz amolyan megtűrt sport volt Magyarországon abban az időben, ezért különösen fontos volt, hogy a nézőknek nagyon is tetszett, amit láttak. Szerették a csapatot. De nemcsak a sportértéke miatt számított a siker, hanem azért is, mert harmincezer dollárt hoztunk a költségvetésnek. Könnyebb volt így megtűrni bennünket. Mi pedig örültünk, hogy egyáltalán teniszezhettünk.

− A csapat nem is rendelkezhetett ezzel az összeggel.

− De nem ám! Én húszezer forint jutalmat kaptam, a játékosok pedig ennél valamivel többet. De mi így is örültünk neki, hiszen a válogatottságért soha nem járt pénz. Sem nekik, sem nekem. Az országunkat képviselni számunkra megtiszteltetés és dicsőség volt. Amikor a sikert követően az OTSH-ban gratulált a gazdasági vezető, majd a csekket kereste rajtam, nem is tudtam miről beszél. A hatvanas évek végéig az egyéni versenyek is meghívásos alapon zajlottak, a vendéglátás mellett költségtérítést kaptak csupán a résztvevők. Meg is lepődtem, amikor a Roland Garroson behívtak a rendezői irodába, összeszámolták a magyarok által összegyűjtött pénzdíjat, majd francia frankban átnyújtották nekem. Mivel a magyar sportolók amatőr státuszban voltak, nem fogadhattam el, úgyhogy üres kézzel tértünk haza.

− Ez később is így volt?

− A Párizsban történtek elég kellemetlenül érintettek. Magunk között szólva „hülyének néztek” a franciák.  Éppen ezért arra kértem az akkori szövetségi vezetést, hogy találjon valami megoldást. Ennek köszönhetően a következő években enyhült a szabályozás, megszületett a regisztrált játékos fogalma, amely révén engedélyt kaptak a pénzdíjak felvételére. De csak azzal a feltétellel, hogy itthon az utolsó fillérig elszámolnak vele, és a költségekből fennmaradó összegből kapnak végül némi jutalmat. Sosem felejtem el, hogy Taróczy Balázs az első nagy egyéni sikere után, Kitzbühelben, egy ütőtokba rejtette a pénzt, amire nekem is vigyáznom kellett. Azonnal vittem utána, amikor megfeledkezett az értékes poggyászról. Nem voltunk mi ehhez hozzászokva.

− A hétvégén, Debrecenben játszott a jelenlegi Davis-kupa-válogatott Ausztria csapata ellen. Nézte a mérkőzést?

− Természetesen követtem az eseményeket és nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült a szuperdöntőbe jutás. Mi kétszer is ott lehettünk a világ legjobb nyolc férfi csapata között, ahol ugyan mind a kétszer három-három meccset nyertünk, a keresztjátékban azonban kikaptunk, hetvenhatban a szovjet, hetvennyolcban pedig a svéd csapattól. Előbbiek ellen talán elég, ha annyit mondok, hogy Tbilisziben igencsak mozogtak a vonalak, és nem a mi javunkra. Pedig az azt megelőző találkozón Balázs az akkori cseh világklasszist Jan Kodešt is megverte, tehát kirobbanó formában volt. Nagyon örültem volna, ha a jelenlegi válogatott átveszi tőlünk a stafétát, ami szerintem szakmai szempontból is megalapozott lett volna. A magyar férfi tenisz története során ugyanis általában mindig egy vezéregyéniség köré épült a csapat. Kezdetben volt egy Von Kehrlingünk, majd egy Asbóth Józsefünk, egy Gulyás Istvánunk, később pedig egy Taróczy Balázsunk. Most viszont két top ötvenesünk is van, Marozsán Fábián és Fucsovics Márton személyében, akik a világ élmezőnyéhez tartoznak. De elismerem, a csapatverseny egészen más, mint az egyéni.

− Egy kiemelkedő játékossal ma már lehetetlen találkozót nyerni.

− Akkoriban sem volt könnyű. Éppen emiatt honosítottam meg itthon a speciális páros edzéseket. Ahhoz, hogy a csapat nyerjen, Taróczyn kívül mindenképpen kellett még egy pont. Tudatos munka eredménye volt tehát a Taróczy-Mahán, és a Taróczy-Szőke kettős kialakítása, összehangolása. Utóbbi szinte mindig győztesen hagyta el a pályát, de erre szükség is volt a sikerekhez. Nagyon sokat publikáltam a páros játékkal kapcsolatban, nemcsak fontosnak, de érdekesnek is tartottam a témát. Szingliban adogatni és fogadni is másképpen kell, bizonyos apró elemekről már nem is beszélve. De vereségek még így is becsúsztak, Taróczy és Machán is veszített meccslabdáról a Davis-kupában. Amikor Király-kupát nyertünk, akkor például a franciák tették meg nekünk azt a szívességet, hogy megverték az angolokat. Ha az országodat képviseled, mindennek nagyon egyben kell lennie a győzelemhez. Legalább húsz-harminc éve már annak, hogy egy cikkemben arra kerestem a magyarázatot, hogyan veszíthet az, aki papíron jobb a másiknál. Úgy látom, ez a kérdés a mai napig aktuális. S ahogy ennek, úgy a Grand Slam-döntőben elszenvedett kiütéses vereségnek is lelki okai vannak.

− Ezek szerint naprakész a nemzetközi történésekből is?

− Igyekszem követni a nagy tornákat, bár bevallom, korántsem olyan nagy lelkesedéssel, mint korábban. Bevallom, Amanda Anisimovát nagyon sajnáltam a wimbledoni „rövidzárlatért”, más ezek után talán örökre abbahagyja a teniszt. Ő azonban ment tovább, és a US Openen már egészen más körülmények között maradt alul Szabalenkával szemben. A kedvenc játékosom egyébként Jannik Sinner, aki emberként is szimpatikus a számomra, nemcsak teniszezőként. Nem vitatkozik, nem színészkedik, a hosszú labdamenetek során éppen olyan jó, mint a hálónál.

− Hogy telnek a napjai, amikor éppen nem teniszt néz a TV-ben?

− Most már sokkal jobban. Tavaly novemberben ért egy kis házi baleset, megcsúsztam a lépcsőn, és négy-öt hónapot kórházban töltöttem. Több műtéten is átestem, s ekkor már nemcsak a csuklómat és a bokámat, de a szívemet is kezelték. Nagyon nehéz időszak volt, a kiszolgáltatottság és az ágyhoz kötöttség miatt lélekben már kezdtem is feladni, Merkely Béla professzor azonban nem hagyta. Kollégáival nagyon sokat törődtek velem, s mindent megtettek azért, hogy én magam is higgyek a gyógyulásban. Meggyőzött. Neki köszönhetően ismét jól érzem magam, és a humorérzékem is a régi. Kialakítottam egy napirendet, eszerint élek. Délelőtt a szellemem karbantartásaként olvasok és rejtvényt fejtek, ebéd után kicsit pihenek, majd megtartom a saját kis tornaórámat. A családom is rendszeresen látogat, elfoglaltságaiktól függően igyekszünk minél több időt együtt tölteni. Merkely professzor szerint a fentiek néha feledékenyek, nem kell oda annyira sietni. Igyekszem követni a tanácsát.